A csiga marad, a táblázat nem stimmel

Van egy külön fajta rettegés annak a szülőnek, aki tavaly júniusban egy gyenge pillanatában feltette a kezét, hogy majd ő viszi az osztálypénzt. Ismerem ezt a rettegést. Én választottam. És az első kedden reggel 6:58-kor, mielőtt még megtaláltam volna a kávéfőzőt, ez a rettegés is kiválasztott engem, hatvan olvasatlan üzenettel a WhatsApp osztálycsoportban.

Egyszerre három gyűjtés indult el az éjszaka. A füzetcsomag, az osztálybiztosítás meg az SZMK-alap, mind „péntekig”, de egyik sem mondott konkrét péntekre. Így nyílt meg a tanév. Lágy nyitány, mondhatnám.

Hatvan üzenet, nulla információ

A csoport, megjelenési sorrendben:

• Réka: Mire is megy ez pontosan?
• (a lista hétfő óta ki van tűzve)
• Bence: Lehet két részletben?
• Petra: Már utaltam 🙂

Nem utalt.

Utána valaki betett egy fotót egy csigáról, amit a tesióra alatt találtak az udvaron. Tizennégy lájk a csiga alatt. A füzetcsomag alatt egy se. Aztán jött egy négy perc ötvenegy másodperces hangüzenet egy apukától, akit senki nem ismer föl, és aki valamiért végig azt hitte, hogy ez a családi csoport.

Böbe, a csiga, és a boríték, ami hátizsákban utazik

A csigát egyébként azonnal elnevezték. Böbe. Elsős szinten ez így megy: előbb van neve a csigának, mint dátuma a befizetésnek.

Volt, aki készpénzben fizetett, mert „úgy egyszerűbb”. Az egyszerűbb itt annyit tesz, hogy egy boríték utazik egy hétéves hátizsákjában, egy uzsonnás doboz és egy fél zsemle mellett, mint valami diplomáciai futárposta, amiről a futár nem tud.

És akkor beérkezett az utalás, ami miatt éjszaka egyig ébren voltam: 1990 Ft. Nem 2000. 1990. A közleménye annyi, hogy „díj”. Melyik díj a háromból? Rejtély. Tíz forinttal se több, se kevesebb, csak tíz, ami pont annyira idegesítő, hogy ne tudjak tőle elaludni.

Éjjel 23:40, a táblázat és én

Itt kell bevallanom valamit magamról, mielőtt bárki mást cikizek. Van egy Excel-fájlom, aminek a neve segélykiáltás: dues_2026_VEGLEGES_v3_javitott(2). A (2) az, ahol az ember már tudja, hogy baj van.

Fél tizenkettőkor ott ülök, párosítom az összegeket a nevekhez, mint egy nyomozó, aki egyedül dolgozik egy ügyön, amit ő maga hozott létre. A 3.a osztály, harminc család, és a táblázat nem jön ki. Hiányzik pár száz forint. Nem sok. Épp csak annyi, hogy a rovat ne stimmeljen. És mivel én ezt nem bírom, csöndben kipótlom a sajátomból, hogy az oszlop végre kerek legyen. Senkinek se mondom. Most se mondanám, ha nem itt lenne leírva.

Anyám mindig azt mondta: majd megoldjuk. Híres utolsó szavak.

Egy kis kitérő, aztán vissza

Mellékesen: olvastam, hogy a szurikáták úgy döntenek a csoport indulásáról, hogy morognak. Ha elég szurikáta morog egy irányba, elindulnak. Kvórum, morgással. Ránéztem a csoportra hajnali egykor, és arra jutottam, hogy a szurikáták előrébb tartanak nálunk, mert náluk legalább a morgás azt jelenti, hogy „menjünk”, nem azt, hogy „és a fürdőgatyát is kell vinni?”.

Na jó, vissza az osztálypénzhez.

A rész, ahol nem hősködöm

Csináltunk erre egy appot, mert egyszer csak elegünk lett a borítékokból meg a VEGLEGES_v3 fájlokból. ClassKasán mindenki maga látja, mit fizetett be és mennyi van hátra, én meg nem 23:40-kor nyomozok. A prémiumot csak a pénztáros fizeti, a szülők soha, ez fontos. Egyébként nem is erről akartam beszélni.

Reggel szavaztunk, mert kell egy döntés, ha már úgyis mindenki a csoportban van: maradjon-e Böbe. Böbe maradt. Egyhangúlag, ami a mi csoportunkban körülbelül olyan gyakori, mint a napfogyatkozás.

Az 1990 forintot még mindig nem tudom, melyik díjhoz tartozik. De a csiga jól van, a táblázat majdnem kerek, és most, ebben a pillanatban, senki nem ír a csoportba.

Legalábbis a következő tizenöt percben nincs stressz.